Kilencedik nap, a svédasztalhiéna

Már évekkel ezelőtt éreztem. Éreztem, sőt mi több tudtam, bizsergett a vérem, már ha csak rá gondoltam is. Tisztában voltam vele és vártam az elkerülhetetlent, a pillanatot, amikor beteljesíthetem küldetésem, és én is azok közé fogok tartozni, akikre oly nagy tisztelettel tekintek. És tegnap, 2009. május 9-én mindez bekövetkezett: magam is svédasztalhiéna lettem!

Hogy hogyan? Egészen gyanútlanul indultam el az Imperial War Museum-ba, magam sem gondoltam volna, hogy életem hamarosan ilyen gyökeres fordulatot vesz, és rátalálok a valódi szakmámra.

Még amikor a múzeum bejáratához értem, sem sejtettem, hogy mi vár rám a kertben...Először csak valami unalmas ünnepségnek gondoltam mindazt, ami a szemem elé tárult.

Akkor sem fogtam gyanút, amikor megláttam kedvenc választási plakátom élő mását.

Közelebb mentem, meghallottam a beszédet, és rájöttem, hogy épp egy második világháborús szovjet megemlékezés zajlik. A sok veterán láttán lelkesen fotózni kezdtem - nem minden nap adódik ilyan alkalom!

Egyszercsak valaki megfogta a vállam! Mi a baj, én nem vagyok meghívva, ezért nem is fotózhatok? - gondoltam magamban.

Az idegen azonban rácáfolt előzetes várakozásaimra. Simon Hughes-ként, az angol képviselőház tagjaként mutatkozott be, megdicsérte a gépemet (épp a legfeltűnőbb objektívem, a szép fehér 70-200 F4L IS USM volt fent), és megkért, hogy küldjem el neki a képeimet. Majd átadta a névjegyét, megkérdezte, hogy voltam-e a Parlamentben, és mondta, hogy szóljak neki nyugodtan, szívesen bevisz...

PA-sek, használható a kontakt?

Mondjuk a Parlamentbe szerintem protekció nélkül, belépőjeggyel is be lehet jutni, de azért lehet, hogy így mégis jobban jártam:) Ezekután megkettőzött erőfeszítéssel folytattam a fotózást, hogy rászolgáljak a bizalomra.

A nagy fotózásban végül olyannyira megéheztem, hogy nem bírtam tovább, és bementem a kajássátorba, ahol guszta szendvicsek és üdítők vártak rám. Vagy negyed órán át küzdtem a lelkiismeretemmel, de végül meggyőztem magam, hogy ez nekem is van kirakva, hisz kis túlzással már parlamenti fotósnak mondhatom magam - és lenyúltam három szendvicset és egy üdítőt. Miközben ezeket majszolgattam, azon gondolkodtam, hogy ennél már nincs feljebb, eljutottam Johannes, Tausz Anna és a Kereskedelmi Élet c. periodika munkatársainak szintjére, hova is fejlődhetnék tovább?

Mindenesetre a nagy filozofálás nem akadályozott meg a fotózás folytatásában, úgyhogy többi képemet most veletek is megosztom.