Első nap, érkezés

Megérkeztem a szállásra. Nem volt könnyű...Fél 10-kor szállt le a gép Gatwicken, a csomagok megragadása után egy magyar csajjal taxiba ültünk és irány London. Előbb őt raktuk ki, utána jött az én címem. Mivel szeretek biztosra menni, felhívtam még egyszer azt a lakótársamat, akinek fogadnia kellett engem a lakásban - a tulaj ugyanis nem ért rá.

- Ugye Camberwell Road 207 a cím? - kérdem tőle.

- Nooooo, its 15th! Kipling House! - jön a válasz.

Semmi gond, újratervezés, irány a 15. Semmi sincs elveszve, némi szabálytalankodás és dugóban való ácsorgás (ekkor már csak fél óra van hátra éjfélig!) után megtaláljuk a házat. Hívom a csajt, hogy jöjjön le értem. Eltelik egy perc, semmi. Eltelik két perc, semmi. Eltelik három perc, megint hívom a csajt, hogy hol van - mindjárt jön! Ok, eltelik egy perc, semmi, eltelik két perc, semmi, eltelik 3 perc, hív a csaj, hogy hol vagyok, mert ő nem lát engem!

Aha, akkor valószínűleg rossz helyen - hol is kéne lennem? Kérdezem megint tőle a házszámot, de ő csak azt mantrázza, hogy 15th Kipling House. Londonban ugyebár egy csomó háznak külön neve van, ami tök jó, csak épp navigálásra nem alkalmas, mivel a GPS-ek nem ismerik a házak neveit. Kérdezem egyszer, kétszer, háromszor, hogy mi a házszám, de mintha egy tevével próbálnék diskurálni a lavinaveszélyről...

Rendben, feladom, hívom a tulajt, mi is a pontos cím? Camberwell Road 207! Fakkk, szóval jó címre mentünk volna eredetileg...Jóban leszek én ezzel a lakótárssal, az már biztos! Ok, irány az új cím, mivel az angolok a házakra nem szeretik kirakni látható helyre a házszámot, ezért kicsit kavargunk, de egy ilyen baszott nagy épület, mint a Kipling House, nem sokáig bújhat el előlünk.

Megérkeztem! Kipakolom a 83 literes, 13 kilós hátizsákomat, a 7,5 kilós fotóstáskát, a 2,5 kilós fotóállványt, a 4 kilós laptoptáskát és a 19,2 kilós biciklit (ami mellé még belezsúfoltam az öltönyömet is) és irány a lakás! Jajj, de bejárati ajtó zárva van. No problemo, felhívom a lakótársat, hogy most már tényleg itt vagyok, jöhet ajtót nyitni nekem!

Hívom, pontosabban csak hívnám, ugyanis ékes francia nyelven próbálja közölni velem vmelyik mobilszolgáltató hangja talán azt, hogy az általam keresett szám kurvára ki van kapcsolva, viszont ha szeretném, nyugodtan hagyjak üzenetet...Itt éreztem másodszor, hogy kedvelni fogom a kisasszonyt. Ááá, biztos csak beszél valakivel és közben bekapcsolt az üzenetrögzítő! Várok pár percet, hívom újra - megint a sablonszöveg...Mivel közel fél mázsa motyóval semmi kedvem sincs az utcán tölteni az éjszakát, megint felhívom a tulajt, ő értelmesebbnek tűnt. Meg is ígéri, hogy idejön (éjfél után járunk) és kinyitja nekem az ajtót. Erre végül nem kerül sor, mert jön egy nő és beenged. A lépcsőház elsőre echte nyolcadik kerületi benyomást kelt, egyre jobban értem, miért szívta a fogát a taxis, amikor közeledtünk. A környék tele van fekákkal, ami engem nem zavarna ugyan különösebben, de ez szerinte nem épp a luxuskörnyezet jele - mennyire igaza volt!

Semmi gond, a lakás a másodikon van, van nálam közel fél mázsa cucc - közülük az egyik egy 1,5mx1mx10 centis doboz, amiben a bicaj van -, amit egyszerre kell felcipelnem, mert semmit sem merek egy másodpercre sem őrizetlenül hagyni.

A kihívás tiszteletre méltó, annak ellenére, hogy korábban majd meg fagytam az egyszál pólómban, szépen leizzadok, mire fölérek. Már csak a lakásba kéne behatolni...

Odaérek az ajtó elé, csengő sehol...Bassza meg, a cél előtt kell feladnom? Kopogok, dörömbölök, az ablakot verem, hátha meghallja. Francba, ezek a mocskos angolok felfedezték a kopogás-rezisztens ajtót? Hiába verem ezerrel, alig ad ki vmi hangot!

Erőlködésemnek azért csak meglesz az eredménye - francia lakótársam - aki mellesleg feka - ott ál előttem a nyitott ajtóban. Elnézést kérek tőle a kései érkezésért, majd rögtön megemlítem neki, hogy volt egy kis problémám a félrenavigálás miatt, merthogy elfelejtette közölni, hogy a házszám az 207.

- What? 207? I didn't know that...! - jön a reakció.

Uramisten, hogy talált ez ide?