Első nap, Hazatérés

Felhők fölött

Hazaértem.

Nem volt egyszerű, de végülis különösebb fennakadás nélkül sikerült átkelnem a fél kontinensen. Mondjuk meg kell hagyni, hogy az utolsó 1590 km lényegesen egyszerűbb volt, mint az első 10...

Induláskor megkértem Armand-ot, a partiarc francia lakótársamat - egy hónapja van itt, de még egy múzeumban se volt, ellenben minden nap bulizik - hogy segítsen elcipelni a cuccomat a buszmegállóig. Így a nagy hátizsák a hátamon, a fotós a mellemen, a notebook-os a bal vállamon, az állványos pedig a bal kezemben volt, jobb kezemmel pedig a bicajos doboz hátulját tartottam, elöl pedig Armand vonult a 25-30 fokos melegben. 25-30 fok, mi az Budapesthez képest, mondhatjátok teljesen jogosan. Valóban nem olyan sok, kivéve, ha az embernek a pólón felül még magára kell vennie a mindenféle töltőkkel, órával és egyéb kütyükkel telitömött polárját és télikabátját, amelyek ugye nem fértek be egyik táskába sem...Mit mondjak, kellemesebb módját is el tudom képzelni a szaunázásnak!

A terelés miatt a buszok eleinte lépésben közelekedtek, végül azonban a tervezettnél fél órával korábban odaértem a vasútállomásra, ahonnan a Gatwickre tartó vonat indult - ez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy elérem az eggyel, azaz pont fél órával korábbi vonatot. Ennek nem is volt semmi akadálya, hacsak az nem, hogy most már Armand nélkül, de természetesen ugyanúgy polárban-télikabátban kellett megoldanom a szállítást a buszmegállótól a peronig. Nagy hátizsák ugye a hátamon (reptéren lemértem, csak 16,2 kg), fotós hátizsák a mellemen (szintén csak 9,3 kg), notitáska a bal vállamon (nem mértem le, 4 kg körül lehet), állványtáska a bal kezemben (kb. 2 kg) és mindemellett jobb kézzel húztam magam után a 1,5 m hosszú, 1 m magas és 20 cm széles, durván 18 kg-os biciklisdobozt - háááát, nem szívesen indulnék így a Kinizsi 100-on...Az automatánál felkapom az interneten előre megvett jegyemet - jééé, itt hibátlanul működik ez a rendszer, ráadásul gyakorlatilag sorbanállás nélkül - és még van 4 percem, hogy elérjem a vonatot! Nosza, rajta, félelmetes száguldásba kezdek, szikrázik a márványpadló alattam, ahogy közel 2 km/órás sebességgel vonszolom magam után a málhám, a világ összeszűkül előttem, szinte beleszédülök a nagy rohanásba, de igen, megérte, megvan, elkaptam a vonatot!!!

A kocsiban Transformersként levedlem magamról az összes cuccot és megpróbálok újra emberi alakot ölteni, több-kevesebb sikerrel. Koncentrálok, hisz tudom, van fél óra pihenőm a következő megpróbáltatásig, az utazás talán legnagyobb kihívásáig, a reptér vasútállomásától magáig a reptérig vezető úthoz. Normál esetben ennek nem kéne különösebben problémásnak lennie, de épp pénteken olvastam, hogy a tulajdonos, a British Airways, amelynek el kell adnia a repteret, már nem hajlandó költeni rá, ezért szinte mindig rosszak a liftek...

Gondolatban már mindenféle emelőket tervezgetek, amelyeket a helyszínen hipp-hopp összedobok majd a notebookomból és a bicklim darabjaiból, de végül kiderül, erre most nem lesz szükség: működik a lift!!! Innen már csak párszázméternyi rutinos csigamozgás van hátra, hogy elérjem a megváltást: a csomagszállító kocsit. Meglepő módon még egyfontos is van nálam, úgyhogy minden további nélkül igénybe tudom venni a szolgáltatást.

Rögtön a becsekkolás felé veszem az irányt, ahol kilométeres - más mértékegységben kifejezve fél órás - sor vár rám. A sorban mindenféle náció tagjai képviseltetik magukat az egymást folyamatosan nyaló-faló angol pártól a sort viccesen keresztbe lerövidíteni kívánó spanyol iskoláscsapatig.

Végül mindeme nehézségek ellenére elérek az oltárhoz, a check-in pulthoz, ahol egy szigorú tekintetű félvér nő vár rám: "Három kézipoggyász? Fotóstáska, notitáska és állványtáska? Nem-nem, ez nem lehetséges, csakis egyet vihet fel a gépre!" - közli velem ridegen. "De hiszen idefelé is felhozhattam, megengedték..." - próbálok védekezni. "Az régen volt, 3 hete új szabályokat hoztak!" - semmisíti meg gyenge kis próbálkozásomat.

Végül közösen kitaláljuk, hogy a biciklisdobozba beszuszakoljuk az állványt és a notit is, remélhetőleg egy darabokra szedett bicikli nem fogja felkelteni a budapesti rakodók kapzsiságát...Miután kész vagyok, már csak egyetlen kaland vár rám. Mivel a sok erőlködésnek köszönhetően az elmúlt pár órában kiizzadtam magamból egy kisebb afrikai állam éves ivóvízkészletét, úgy döntök, valami folyadék után nézek. A vécében rossz hír fogad - a csapból folyó víz ugyan iható, persze csak ha nem zavar az, hogy 40 fokos...

Nem baj, irány a közért! Gondoson kiválasztom az egyik kifejezetten hidratáló jellegű italt, majd a pénztárnál fizetnék - amikor észreveszem, hogy a pénztárcám sehol. Némi gondolkodás után az egyedül lehetséges helyszínre, a check-in pulthoz rohanok vissza - vagy itt van a tárcám, vagy már egy reptéri zsebtolvaj markában...A marcona tekintetű félvér nő, akivel időközben egészen összebarátkoztam, rosszallóan néz rám. Még az ujjával is megint, amikor visszaadja a szerencsésen otthagyott brifkómat...

Az út további része eseménytelenül telik. Felszállás, repkedés, leszállás, Ferihegyen pedig már ott vár rám Anyu, Apu, Kisnyúl, és a Nagy Fehér sofőrje, Ambrus. Az érzelmi tűzijáték után hazafelé vesszük az irányt, nem sokkal később pedig már hullafáradtan, de békésen durmolok Nyuszival az ágyamban, hogy ma reggel egy egészen új helyen ébredjek fel...otthon?