AZ MTI esete a social mediaval és a friss hírekkel

"A Ford az Egyesült Államokban az új Fiestát nem tévékampánnyal vagy kereskedői kedvezményekkel, hanem bloggerek segítségével igyekszik népszerűsíteni."

Olvasom az MTI közleményében, ami többek között az Origón is lejött. Nagyszerű, az MTI figyelmet fordít az ilyen különleges PR-akciókra is. Mi ezzel a baj? Azonkívül, hogy maga a hír kb. 7,5 hónapos, az autoblog.com-on pl. január 14-én jött le, a ford.com-ra pedig január 11-én tették fel, igazán semmi. Az apropót persze egy nyomtatott lap, az USA Today egy cikke adta, de nem lett volna érdemes kicsit utánanézni a dolognak, és ha kiderül, hogy a kampány már jó ideje megy, akkor esetleg picit a tapasztalatokról is beszámolni?

Twittertudatos PR

Tegnap egy érdekes kezdeményezés kezdett kialakulni Twitteren @t3ch és @PR_Hub csiripjeiből: szedjük össze azokat a magyar PR-eseket, akik fent vannak Twitteren, pakoljuk be egy listába, hívjuk meg őket egy találkozóra (sörözésre, fröccsözésre, kinek mi tetszik), majd pedig kezdjünk el beszélgetni mindenféléről - többek között arról, hogy mit lehetne ezzel a sok(10-15?) emberrel kezdeni.

Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki a dologból. Ha már csak egy jó hangulatú sörözés, akkor is megérte, de reménykedem, hogy akár egyfajta szakmai önképzőkör, vitafórum vagy valami hasonló válhat belőle.

Arra szeretnék kérni minden PR-est, aki fent van a Twitteren és érdekli ez a kezdeményezés, hogy küldje el a nicknevem (gy.k.: sarruken) kukac hotmélre a gmail-címét, hogy hozzáférést adhassak neki a részvételi listához, amibe aztán saját kezűleg rögzítheti adatait. Ha aztán összegyűlt megfelelő számú résztvevő, indítunk egy körlevelet vagy levlistát és demokratikus alapon megbeszéljük a részleteket.

Természetesen mondanom sem kell, hogy a lista nem nyilvános, ráadásul spamszervert sem üzemeltetek, így nem kell félni a megnövekedett levélszemét-áradattól:)

Első nap, Földetérés

Itthon vagyok. Itthon vagyok?

Magam sem tudom, hiszen minden olyan furcsa körülöttem. Magyarul beszélnek az emberek, háromszor akkora lakóterem van, mint az ezt megelőző három hónapban, éjszaka tárva-nyitva van az ablak, ahelyett, hogy betakaróznék, ráadásul a konyhában is teljesen máshol vannak a cuccok ahhoz képest, ahogy az utóbbi időben megszoktam. Amikor a reggelit készítem meglepődve veszem észre, hogy a sajt nem előre lereszelve várakozik a hűtőmben, sőt mi több, még a paradicsomba is egészen más módon vág bele késem szeletelés közben.

Visszatértem, ez a helyes kifejezés. Az is lehet, hogy hazaértem, de ezt egyelőre még nem merem mondani, ugyanis bármilyen furcsa, de idegennek érzem magam a saját lakásomban...

Első nap, Hazatérés

Felhők fölött

Hazaértem.

Nem volt egyszerű, de végülis különösebb fennakadás nélkül sikerült átkelnem a fél kontinensen. Mondjuk meg kell hagyni, hogy az utolsó 1590 km lényegesen egyszerűbb volt, mint az első 10...

Induláskor megkértem Armand-ot, a partiarc francia lakótársamat - egy hónapja van itt, de még egy múzeumban se volt, ellenben minden nap bulizik - hogy segítsen elcipelni a cuccomat a buszmegállóig. Így a nagy hátizsák a hátamon, a fotós a mellemen, a notebook-os a bal vállamon, az állványos pedig a bal kezemben volt, jobb kezemmel pedig a bicajos doboz hátulját tartottam, elöl pedig Armand vonult a 25-30 fokos melegben. 25-30 fok, mi az Budapesthez képest, mondhatjátok teljesen jogosan. Valóban nem olyan sok, kivéve, ha az embernek a pólón felül még magára kell vennie a mindenféle töltőkkel, órával és egyéb kütyükkel telitömött polárját és télikabátját, amelyek ugye nem fértek be egyik táskába sem...Mit mondjak, kellemesebb módját is el tudom képzelni a szaunázásnak!

A terelés miatt a buszok eleinte lépésben közelekedtek, végül azonban a tervezettnél fél órával korábban odaértem a vasútállomásra, ahonnan a Gatwickre tartó vonat indult - ez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy elérem az eggyel, azaz pont fél órával korábbi vonatot. Ennek nem is volt semmi akadálya, hacsak az nem, hogy most már Armand nélkül, de természetesen ugyanúgy polárban-télikabátban kellett megoldanom a szállítást a buszmegállótól a peronig. Nagy hátizsák ugye a hátamon (reptéren lemértem, csak 16,2 kg), fotós hátizsák a mellemen (szintén csak 9,3 kg), notitáska a bal vállamon (nem mértem le, 4 kg körül lehet), állványtáska a bal kezemben (kb. 2 kg) és mindemellett jobb kézzel húztam magam után a 1,5 m hosszú, 1 m magas és 20 cm széles, durván 18 kg-os biciklisdobozt - háááát, nem szívesen indulnék így a Kinizsi 100-on...Az automatánál felkapom az interneten előre megvett jegyemet - jééé, itt hibátlanul működik ez a rendszer, ráadásul gyakorlatilag sorbanállás nélkül - és még van 4 percem, hogy elérjem a vonatot! Nosza, rajta, félelmetes száguldásba kezdek, szikrázik a márványpadló alattam, ahogy közel 2 km/órás sebességgel vonszolom magam után a málhám, a világ összeszűkül előttem, szinte beleszédülök a nagy rohanásba, de igen, megérte, megvan, elkaptam a vonatot!!!

A kocsiban Transformersként levedlem magamról az összes cuccot és megpróbálok újra emberi alakot ölteni, több-kevesebb sikerrel. Koncentrálok, hisz tudom, van fél óra pihenőm a következő megpróbáltatásig, az utazás talán legnagyobb kihívásáig, a reptér vasútállomásától magáig a reptérig vezető úthoz. Normál esetben ennek nem kéne különösebben problémásnak lennie, de épp pénteken olvastam, hogy a tulajdonos, a British Airways, amelynek el kell adnia a repteret, már nem hajlandó költeni rá, ezért szinte mindig rosszak a liftek...

Gondolatban már mindenféle emelőket tervezgetek, amelyeket a helyszínen hipp-hopp összedobok majd a notebookomból és a bicklim darabjaiból, de végül kiderül, erre most nem lesz szükség: működik a lift!!! Innen már csak párszázméternyi rutinos csigamozgás van hátra, hogy elérjem a megváltást: a csomagszállító kocsit. Meglepő módon még egyfontos is van nálam, úgyhogy minden további nélkül igénybe tudom venni a szolgáltatást.

Rögtön a becsekkolás felé veszem az irányt, ahol kilométeres - más mértékegységben kifejezve fél órás - sor vár rám. A sorban mindenféle náció tagjai képviseltetik magukat az egymást folyamatosan nyaló-faló angol pártól a sort viccesen keresztbe lerövidíteni kívánó spanyol iskoláscsapatig.

Végül mindeme nehézségek ellenére elérek az oltárhoz, a check-in pulthoz, ahol egy szigorú tekintetű félvér nő vár rám: "Három kézipoggyász? Fotóstáska, notitáska és állványtáska? Nem-nem, ez nem lehetséges, csakis egyet vihet fel a gépre!" - közli velem ridegen. "De hiszen idefelé is felhozhattam, megengedték..." - próbálok védekezni. "Az régen volt, 3 hete új szabályokat hoztak!" - semmisíti meg gyenge kis próbálkozásomat.

Végül közösen kitaláljuk, hogy a biciklisdobozba beszuszakoljuk az állványt és a notit is, remélhetőleg egy darabokra szedett bicikli nem fogja felkelteni a budapesti rakodók kapzsiságát...Miután kész vagyok, már csak egyetlen kaland vár rám. Mivel a sok erőlködésnek köszönhetően az elmúlt pár órában kiizzadtam magamból egy kisebb afrikai állam éves ivóvízkészletét, úgy döntök, valami folyadék után nézek. A vécében rossz hír fogad - a csapból folyó víz ugyan iható, persze csak ha nem zavar az, hogy 40 fokos...

Nem baj, irány a közért! Gondoson kiválasztom az egyik kifejezetten hidratáló jellegű italt, majd a pénztárnál fizetnék - amikor észreveszem, hogy a pénztárcám sehol. Némi gondolkodás után az egyedül lehetséges helyszínre, a check-in pulthoz rohanok vissza - vagy itt van a tárcám, vagy már egy reptéri zsebtolvaj markában...A marcona tekintetű félvér nő, akivel időközben egészen összebarátkoztam, rosszallóan néz rám. Még az ujjával is megint, amikor visszaadja a szerencsésen otthagyott brifkómat...

Az út további része eseménytelenül telik. Felszállás, repkedés, leszállás, Ferihegyen pedig már ott vár rám Anyu, Apu, Kisnyúl, és a Nagy Fehér sofőrje, Ambrus. Az érzelmi tűzijáték után hazafelé vesszük az irányt, nem sokkal később pedig már hullafáradtan, de békésen durmolok Nyuszival az ágyamban, hogy ma reggel egy egészen új helyen ébredjek fel...otthon?

Kilencvennegyedik nap, Camberwell Festival

Utálom az utazással telő napokat. Ezek mindig fárasztóak, hosszúak és unalmasak, úgyhogy úgy döntöttem, megpróbálok egy kis programot szervezni magamnak. 6-kor keltem, elintéztem a pakolást szépen időben, hogy 9-kor bezúzhassak a városba megnézni a National Portrait Gallery ma megnyílt időszaki kiállítását a Gay Icons-t. Érdekes volt, úgyhogy hamarosan lesz róla bejegyzés. Előtte még kicsit fotóztam is, úgyhogy megnyugodtam, ma is csináltam valami értelmeset, nem csak utazok és várok és utazok és várok.

Egészen addig nyugodt is maradtam, amíg a buszom Elephant & Castle-höz nem ért - innen lakom 6 megállónyira, ami busszal kb. tíz perc. De a busz ahelyett, hogy továbbment volna, közölte, hogy az út lezárása - a délután kettőig tartó Camberwell Festival miatt kerülünk, a következő megálló Camberwell Green...Hirtelen minden megvilágosodott előttem! Tegnap este, amikor megterveztem,h ogyan és mikor megyek ki a reptérre, nem értettem, hogy a Transport for London útvonaltervezője miért nem ajáénlja fel a legnyilvánvalóbb buszokat, amik itt állnak meg a házam előtt. Néztem, hogy van-e valami lezárás, amiről nem tudok, de semmi infót nem találtam a honlapon - úgy látszik nem voltam elég alapos.

Mi változott ezzel? Semmi különös, csak annyi, hogy a málhámmal nem a ház előtt levő buszmegállóig kell elgyalogolnom, hanem kb 6-800 méterrel odébb. Ez elsőre nem hangzik olyan szörnyűnek, de ha belekalkuláljuk, hogy a málha tényleg málha, mindez már nem is olyan vicces: 83 literes, kb. 20 kilós hátizsák a hátamon, újságokkal, könyvekkel és a fotós felszerelésemmel tömött kb. 10-12 kg-os hátizsák a mellemen, notebookkal és tartozékaival teli notitáska (kb 4 kg) az egyik vállamon, fotósállvány táskában (kb 2 kg) a másik vállamon, plusz még valamely szabad testfelületemen egyensúlyozom a kb 1,5 m hosszú, 1 m magas és 20 cm széles dobozba csomagolt, mindenestül kb 18 kg-os biciklimet.

Drukkoljatok:)

Kilencvennegyedik nap, ...fuss el véle

Igen, tudom. Hihetetlenül gyorsan elszállt ez a három hónap, én is úgy érzem, mintha csak tegnap költöztem volna be ebbe a lakásba. Pedig mennyi minden történt azóta velem...Jó ez a blog, mert megakadályozza, hogy bármit is elfelejtsek, ha ránézek, mindig tudni fogom mennyi élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam itt.

Nemsokára hazamegyek, de jónéhány bejegyzést meg kell még írnom, jelentősen el vagyok maradva, úgyhogy lesz még tartalom a blogon. Ráadásul megszerettem a blogolást, valamilyen formában mindenképp folytatni szeretném, csak sajnos London, mint téma, egyelőre nem lesz aktuális...

Jövőre, veletek, ugyanitt? De jó lenne...

Kilencvenharmadik nap, Itt a vége...

Hát eljött ez is. Nagyon hamar, sokkal hamarabb mint gondoltam volna. A mai az utolsó teljes, Londonban töltött napom. Tudom, hogy egy csomó jó dolog (is) vár rám otthon, mégis szomorú vagyok, mert érzem, hogy valami elmúlt, lezárult életem egy szakasza.

Az, amiért eredetileg jöttem, nem úgy sikerült, ahogy eredetileg képzeltem. Sokat láttam, de közel sem volt alkalmam annyit tanulni, mint amennyit lehetett volna. Az ösztöndíj következő győztesének csak azt tudom tanácsolni, hogy ne engedje, hogy kihagyják a szervezésből, ne bízzon senki másban, csak magában.

Tegnap jártam utoljára a Castle-ban. Búcsúzásképp meg akartam mászni életem első V5-ös nehézségű útját, de esélyem sem volt, mert épp akkor cseréltek le egy falszakaszt, így a számos vadiúj út elcsábított, így helyette végül két friss V4-et hódítottam meg. Hülyén hangzik, de szinte belefacsarodott a szívem, amikor belegondoltam, hogy ezeknek a többségét én már nem mászhatom ki...

Holnap hazarepülök, ugyanúgy otthagyom ezt az országot, mint 6 éve Belgiumot. Akkor is nagyon jól éreztem magam, 24 évesen úgy éreztem, hogy életem legjobb fél éve állt mögöttem, mégsem fordult meg a fejemben egy pillanatra sem, hogy kint kéne maradni, nem otthon kéne élni. Az erről alkotott véleményem azóta alapjaiban megváltozott...Furcsa lesz. HAZA megyek, de valahogy mégis úgy érzem, hogy a szívem egy egészen pici darabkáját mégis itt hagyom valahol.

A mai program Duxford, az Imperial War Museum légibázisát tekintem meg, ahol többek között a világ egyik leggyorsabb - és szerintem leggyönyörűbb -, a szolgálatból közel 20 éve kivont felderítőgépe vár rám, az SR-71 Blackbird, azaz a Feketerigó.

Szolgálatban

Zseniálisan gonosz kinézete van, Darth Vader is ilyet használna!

Csak hogy ti is átérezzétek kicsit a gép nagyszerűségét, beidézek pár mondatot a Wikipédia vonatkozó fejezetéből:

Amikor az SR–71-et először nyugdíjazták 1990-ben, akkor az egyik a kaliforniai Palmdale légibázisról a Smithsonian múzeum légi- és űrközlekedési múzeumába repült Washingtonba, és ezzel egy új sebességi rekordot állított fel Amerikai keleti és nyugati partjai között. 3418 km/h-s átlagsebességgel az egész út csupán 68 percig tartott.

A repülőgép annyira magasan és olyan messzire repült, hogy ha a pilóta azt vette észre, hogy egy légvédelmi rakétát lőttek ki rá, akkor az erre a helyzetre vonatkozó általános parancs szerint csak "gyorsítania" kellett. Szolgálati ideje alatt egyetlenegy SR–71-est sem lőttek le.